Új Pedagógiai Szemle

Ő itt Gercsó, gyerekkori árnyam, kócos kócsom. Az édes vágyódás démonát megfejthetetlen arckifejezéssel, sok nem kívánt barackot megélt üstökkel és egy rasszista nevű édesség megcsonkított testének felmutatásával megidéző kiskorú influenszerrel hétévesen találkoztam nagybátyám késő tavaszi Hahota-példányában. Aztán az alakjára épülő kompozíció az 1990-es évek első felében ott függött a gimnáziumi osztályom falán is, fénymásolva, kinagyítva. Nem én voltam, de lehettem volna. Hiszen még nem is haraptunk, a kérdésbe csomagolt biztatás már úgy roppintja szét félelmeinket, ahogy Szeredy Dani nadrághasító mozdulata Bébé gyötrődését. „Kérsz te is?” És mi hinni kezdjük: nyáron a gyermek szabad, és cukorszármazékokkal dúsított, lócitrom formára mágiázott kakaós tojáshabot érdemel. Mert: kíbírta, őt is kibírták, általában szinte mindenki kibírt idén is mindent. Nincs ebben irónia. Az ’úgy csinálunk, mintha, és kibírjuk’ örök divat, katekizmus, alapélelmiszer. Gercsó talán nem is árny, inkább őrangyal. Nem influenszál, hanem vigyáz. Emlékeztet. Tudja: „álma szerint minden gyermek nikkelfényű, tükrös labirintusra, folytonos élvezetre születik”. A négercsók meg, ha nem is ez, ha véges is, kevés is – legalább nem kibírás. És ostya van alul. Őrangyal jő a nasival, kérdez, te pedig azt mondod, igen. [A kép forrása: Hahota, 11. sz., 1983, 120. o.]